Virágkunyhó
Szolnoki Katalin novellája
Vadrózsa összeroskadva kuporgott kis házikója lépcsőjén. Fejét a térdére hajtotta, és elborzadva gondolt kis erdei kunyhójára. Évek óta nem járt arra. Pedig régen olyan nagyon kedves volt számára az a kis kunyhócska. Az erdő legszebb részén, egy gyönyörű kis patak mellett állt. A fák ritkásan álltak ott, így a Nap sugarai egész nap beszűrődtek, és kedvesen táncoltak a kunyhó falán, még az ablakon is bekukucskáltak. És mit láttak bent a napsugarak? Virágokat. Rengeteg virágot. Kis cserepekben sorakoztak egymás mellett. Az ablakban, a polcokon, az asztalon. Gyönyörűen gondozott virágok voltak. Olyan sokféle színben és illatban pompáztak, hogy az ember kellemesen elbódult tőle. De a kis kunyhónak volt még néhány más, a virágoknál is különlegesebb kincse. Az egyik egy szív alakú kis porcelántálacska, ami gyönyörűszép gyémántokkal volt kirakva. Olyan tisztán szikrázott a beszűrődő napfényben, hogy az ember szeme belekáprázott. A másik kincs pedig egy kedves kis madárka volt, aki a tündéreknél is szebben tudott énekelni. A világ legártatlanabb kis teremtése volt. Amikor énekelni kezdett, tisztán és szabadon, az erdő minden lakója felfigyelt. Arcuk felderült, szívük pedig megtelt örömmel és békességgel. Vadrózsa egy különleges üvegszekrényben tartotta a tálacskáját, madárkájának pedig egy pihe-puha kis kuckót készített. Olyan volt ez a kis kunyhó neki, mint egy szentély.
Vadrózsa szíve összeszorult, ahogy felelevenedtek fejében ezek az emlékképek. Évekkel ezelőtt hirtelen el kellett hagynia örökre a kis kunyhót. Azóta néhányszor elindult az erdő felé, de ahogy elérte az első fákat, két hatalmas farkas indult meg felé. Fogukat vicsorgatva zavarták el őt. Hiába próbált meg újra és újra elindulni a kis erdei ösvényen a kunyhója felé, mindig megjelentek a farkasok, és nem engedték tovább. Egy idő után már nem is próbálkozott.
Néhány napja különös dolog történt. Egy kedves Barátja látogatta meg Vadrózsát, és megkérte, hogy mutassa meg neki a kunyhóját. Vadrózsa egészen belesápadt még a gondolatába is, hogy az erdőnek arra a részére menjen. A farkasok jutottak eszébe. Könnyűszerrel el fognak bánni velük. És különben is, valami már nem stimmel azzal a kunyhóval. Fájdalmas emlékek akartak előtörni, de Vadrózsa nem hagyta. Megkeményítette szívét, mosolyt erőltetett fáradt arcára, és beleegyezett, hogy másnap megnézzék a kunyhót. Most pedig itt kuporog a lépcsőn. Szívét valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés szorongatta. Vágyott is vissza, hogy ennyi sok év után újra láthassa szeretett kis kunyhóját, de rettegett is amiatt, hogy vajon mi fogja őt várni ott.
Másnap kora hajnalban érkezett Vadrózsa Barátja, és azon nyomban el is indultak az erdő felé. Csönd volt. Mélységes csönd. Csak a farkasok vonyítását lehetett hallani, egyre közelebbről. Vadrózsa szíve hevesen dobogott. Rémülten fürkészte Barátja arcát, vajon fél-e. Nyugodt és komoly szempár nézett vissza rá. Elérték az erdő szélét. A farkasüvöltés egyre erősödött. Vadrózsa már meg is pillantotta a két félelmetes állatot a fák között. Szépséges arcocskája holtsápadt lett. Görcsösen kapaszkodott Barátja kabátjának szélébe. A farkasok most már egészen közel értek. Vad üvöltéssel rontottak neki a két embernek. Barátja átkarolta Vadrózsa vállát, megértően és vigasztalóan bátorítottak a szemei. És ballagott tovább az ösvényen olyan békésen, mintha semmiféle farkas nem acsarkodna az arcukba. Vadrózsa a döbbenettől szólni sem tudott. Dermedten bújt oda Barátjához, és próbált kitérni a vad mancsok és fogak elől. Időbe telt, mire észrevette, hogy az acsarkodó fogak és félelmetes karmok semmilyen nyomot nem hagynak rajta. Igazából el sem érik őt. Ahogy jobban megnézte a két farkast, egy-egy nyakörvet vett észre a nyakukban. Nagy nehezen kibetűzte a megfakult írást rajtuk. Az egyik farkas nyakörvén ez állt: Szégyen. A másikén pedig ez: Félelem. Most már legalább a farkasok nevét tudta. Ahogy haladtak tovább, Vadrózsának feltűnt, hogy akárhányszor támadásba lendülnek a farkasok, Barátja egy botocskát emel fel, ami valami csodálatos módon meghátrálásra készteti a támadókat. Ahogy nézte a botot, valami írást vett észre rajta. Igazság. Ez volt ráírva.
Vadrózsának az a merész ötlete támadt, hogy kér magának is egy ilyen botot. Barátja készségesen teljesítette kérését. Most már neki is volt egy Igazság nevű botocskája. És lám, működött is! Vadrózsa szorongása megenyhült…
Mentek-mentek tovább a kis ösvényen, a Virágkunyhó felé. Olyan hosszúnak tűnt az út. Vadrózsa egyre jobban elfáradt. Egyszer csak egy jelzést pillantott meg az ösvény szélén. Ez állt a táblán: „Fájdalom Ösvény”. Vadrózsa sóhaja talán az égig is elért. Megtörten nézegette a táblát, ahogy elhaladtak mellette. Vad és szomorú gondolatok keringtek a fejében. Miért kell ezen az ösvényen menni? Nincs valami más út, ami a kunyhójához vezet? Egyre csüggedtebben vonszolta magát, amikor egy újabb táblát pillantott meg „Könny Patak” felirattal. Az ösvény átvezetett a patakon. Barátja már gázolt is bele a vízbe. Vadrózsa megtorpant a parton. „Jaj ne – gondolta magában -, nem elég ez a Fájdalom Ösvény, most még itt van ez a patak is! Mire jó ez?” Ahogy bosszankodott magában, Barátja hátrafordult, hogy megnézze, miért késlekedik Vadrózsa. Ő pedig döbbenten látta, hogy Barátjának könnyben úszott az egész arca. Bátorítóan hívta őt a vízbe. Vadrózsa nehezen tudta rászánni magát, de végül belelépett a patakba. Ahogy haladt előre, egyszer csak megindultak a könnyei, és egyre hevesebben tört ki belőle a zokogás. Csak állt a patak közepén, és hagyta, hogy hulljanak a könnyei, bele a patakba, amit aztán lágyan elvitt a víz. Egy idő után azt vette észre, hogy megkönnyebbült a szíve. Felszabadultabb szívvel ment tovább. Ki gondolta volna, hogy a Könny Patak ilyen segítség lesz neki a Fájdalom Ösvényén? Vadrózsának remény kezdett ébredezni a szívében. Igaz, hogy nehéz ez az út, de már két ajándékot is kapott Barátjától. Az Igazság Botját, amivel el tudta kergetni a farkasokat, és a Könny Patakját, ahol bármikor meg tudott könnyebbülni, ha túl nehéz volt a Fájdalom Ösvényén menni.
Annyira lefoglalta Vadrózsát új szerzeményei feletti öröme, hogy szinte el is felejtette, hova tartanak éppen. Csak akkor kapott észbe, amikor az utolsó kanyarhoz értek, amit ha elhagynak, szeme elé fog tárulni a Virágkunyhó. Megtorpant. Szíve olyan vadul kezdett kalapálni, hogy szinte elájult. Legszívesebben visszafordult volna. Barátja vigasztaló tekintete tartotta csak benne a lelket. Átkarolta a vállát, és erősen tartotta őt, ahogy továbbhaladtak. Végül kiléptek a kis tisztásra, ahol Vadrózsa kunyhója állt. Ó, micsoda látvány fogadta! Alig ismerte fel, hogy ez az ő kis kunyhója. Az ajtaja teljesen le volt szakadva. Az ablaka is félig lógott, és a szél csapkodta ide-oda. A falakat benőtte a gaz, körös-körül. Még a Nap is eltakarta az arcát egy felhővel, hogy ne lássa ezt a szégyenletes házikót, és Vadrózsa elkeseredett arcát. Mi lett a szép kis Virágkunyhóból?? Micsoda pusztítás!! Pedig Vadrózsa még nem is látta, mi van a falakon belül…
Barátja támogatta Vadrózsát, hogy tovább tudjon menni. Óriási fájdalommal a szívében, de elszántan közeledett kis kunyhója felé. Átlépte a leszakított ajtót, és belépett a szobácskába. A szíve majdnem megszakadt attól, amit ott látott. A kis virágok szana-széjjel, összetaposva hevertek a földön. Réges-régen kiszáradtak, nem volt már se színük, se illatuk. „A virágaim!!” – zokogta Vadrózsa, és egyiktől a másikig szaladt, hátha talál valahol még egy élő tövet. Aztán reménykedve jutott eszébe, hogy hátha a kincsei még megvannak valahol. A szívalakú gyémántdíszítésű porcelán tálacskája és az énekes madárkája. Vadul kutatni kezdett a szemét között. Végül az egyik sarokban megtalálta, amit keresett: a kis tálacskát – apró darabokra törve! „Ó, ne! Összetört az én házikóm drága kincse, a szép tiszta szívtálacskám!” Elkeseredve gyűjtögette a koszos cserépdarabokat a zsebébe. Hirtelen eszébe jutott a madárkája. Hátha még él! Hevesen dobogó szívvel kutatott, keresett. Itt kell lennie valahol! Az ablakpárkányon volt a kedvenc helye. Hátha itt van ez alatt a száraz virágkupac alatt. És valóban ott volt. A madár kicsi teste mozdulatlanul hevert az egyik kis cserép tövében. Vadrózsa mohón kapott utána, és a kezébe vette. Madárkám! Ártatlan kis madárkám! – szólongatta jó ideig, de mindhiába. Szegény kis madárkából a lélek utolsó lehelete is régen elszállt…
Vadrózsa tehetetlenül rogyott össze a szemétkupac közepén. Forgott vele a szoba. Most már emlékezett egyre tisztábban az erős, elszánt és gonosz kézre, ami ezt a pusztítást végezte évekkel korábban! Eleinte olyan kedvesnek és jóindulatúnak tűnt ez a kéz. Vadrózsa azt hitte, bízhat benne. De végül hirtelen átváltozott, és tönkretette a legdrágább kincseit: összetörte a szép tiszta szívtálacskáját és megölte az ártatlan kis madárkáját! A virágait is szemétkupaccá taposta. Milyen gonosz az a kéz, aki képes ilyet tenni! Vadrózsa akkor fejvesztve elmenekült, hogy ne is lássa soha többé ezt a rombolást. Most pedig itt ül a szeméthalom közepén összetörve, a fájdalomtól zsibbadtan. Megbánta, hogy idejött. Meghalni kívánt…
Nem is emlékezett Vadrózsa, meddig ülhetett ott, amikor egy gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Összeborzadt. A kéz!!! Megint itt van!! És rombolni kész!! Szinte őrjöngve ugrott fel, hogy védje magát. Ekkor látta csak, hogy ez nem a gonosz kéz, hanem a Barátja kedves keze. „Bízhatom benned, ugye??” – kérdezte Vadrózsa hevesen. Ó, az a kedves tekintet, a bátorító szavak, a hűséges tettek sokasága – meggyőzi újra és újra Vadrózsát, hogy bízhat Barátjában. „Gyere velem, és hozd a madárkát is.” – kérte most kedvesen. Vadrózsa alig bírt mozdulni tehetetlen fájdalmában. De végül összeszedte magát, óvatosan kezébe fogta kis madárkáját, és elindult Barátja után, ki a patakpartra. Ösztönösen tudta, mit kell tennie. Ásott egy kis lukat az egyik fa tövében. Óvatosan belefektette madárkáját. Elmondott egy halk imát érte. Aztán befedte földdel, a kupacba pedig beletűzött egy kis keresztet a következő felirattal: „Ártatlan Madárkám, élt 14 évet”.
Gyászoló szívvel ültek le a patakpartra. Könnyeiket elvitték a víz kedves hullámai. „Mi lesz most velem a madaram nélkül?” – sírt Vadrózsa. „Soha nem kaphatom most már őt vissza.” Barátja vigasztalón ölelte meg. „Madárka meghalt sajnos, ez igaz. De gyere csak velem egy kicsit, megmutatom, mit találtam madárka holtteste mellett a cserépben.” Izgatottan indultak be a házikóba. Meresztgette Vadrózsa a szemét, de egy picurka fehér labdácskán kívül semmit nem látott a cserépben. Barátja éppen azt a kis fehér valami vette ki óvatosan a cserépből, és Vadrózsa tenyerébe tette. „Ez madárka tojása. Valami csoda folytán életben maradt itt a cserépben. Ha meleg helyre tesszük, hamarosan kikel.” Vadrózsa szeme felcsillant. Meghatottan nézte a kicsi fehér tojást. „Az én kis madárkám kicsinye!” Máris tettre készen kereste a megfelelő helyet a pindurka tojásnak. Az ablakpárkányra tette, amit egész nap melegített a napsugár. Jó alaposan bebugyolálta az elszáradt virágszirmokba. „Kicsi madárkám” – simogatta meg Vadrózsa a sziromkupacot -, „kérlek, támadj fel nekem!”
Barátja zökkentette ki gondolataiból: „Most pedig összeragasztjuk a széttört szívtálacskádat, ha szeretnéd.” Vadrózsa zavartan és elképedve szedegette ki a koszos cserépdarabokat a zsebéből. „Hogyan lehet ezt összeragasztani? Ezer darabra esett szét!” Barátja mosolyogva nézett rá. „Különleges ragasztóm van. El fog tartani egy darabig, míg elkészülünk, de szebb lesz, mint újkorában.” Vadrózsa hitetlenkedve nézte Barátját, aki egyből neki is állt a munkának. Először alaposan megtisztította a darabokat, majd ragasztót tett a törés vonalára, és óvatosan összeillesztgette őket. Vadrózsa megilletődve figyelte a folyamatot. Egyszer csak a ragasztóra esett a tekintete. Tényleg különleges ragasztó volt. Ez volt ráírva a dobozára: „Szeretet”. Vadrózsa egyre jobban meghatódott, ahogy nézte Barátját, aki az ő meggyalázott Virágkunyhójában ült a koszos földön, és az ő tálkájának a darabjait ragasztotta össze. Egy kedves meleg érzés kezdett bekúszni a szívébe. Erre még a kíváncsi Nap is kidugta a fejét a felhő mögül, besurrant a széttört ablakrésen, és gyöngéden megcirógatta Vadrózsa arcát: „Van remény! Igen, mindig van remény!”
Vadrózsa nem akart hinni a szemének, amikor meglátta drága kincsét, kis tálacskáját készen. Ott pompázott rajta a sok gyémántkő. És valóban szebb lett, mint újkorában. Ugyanis a rések közül kibukkanó ragasztógyöngyöcskék úgy csillogtak, mint megannyi csillag az égen. Barátja mosolyogva figyelte Vadrózsa elragadtatott arcát. „Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a törés miatt érzékenyebb lett.”
Hátra voltak még a virágok. Óvatosan végignézegették a töveket, és meglepő módon sokat találtak, ahol az élet jele mutatkozott. Leszedegették a száraz virágszirmokat és leveleket. Kivitték őket madárka sírjára, betakarták vele a hantot. Majd gondosan elültették a töveket az épen maradt cserepekbe. „Meglátod, hamarosan gyönyörű virágaid lesznek újra. A szerető gondoskodás csodát fog tenni velük” – biztatta Vadrózsát Barátja.
Vadrózsa körülnézett a kunyhóban. Sokat dolgoztak már, de még annyi volt a tennivaló. Szomorúan és csüggedten állapította meg, hogy néhány percnyi rombolást milyen rengeteg sok munkával lehet csak helyrehozni. Barátja együttérzően ölelte át. „Tudtad, Vadrózsa, hogy te egy Hős vagy? Leküzdötted a farkasokat. Hősiesen végigmentél a Fájdalom Ösvényén. Hajlandó voltál bejönni a kunyhódba, bár ez iszonyú fájdalom volt neked. Most pedig szorgalmasan dolgozol, hogy helyreálljon a rend, bár kimerült és csüggedt vagy. Egy gyönge nőnek tartod magad, de tudnod kell, hogy ez óriási dolog, amit teszel. Legalább akkora, mintha harcba indulnál egyszál magad egy félelmetes sárkány ellen. Bátor vagy és erős. Még ha nem is érzed. Csak így tovább!” Vadrózsa elérzékenyülve hallgatta Barátját, és csak ennyit tudott suttogni: „Köszönöm.”
Új erőt merítve néztek szét, milyen tennivaló van még. Az ajtó! Új és erős ajtót kell készíteni, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen pusztítás. Neki is álltak, és hamarosan fel is tették az új ajtót, amin erős zár is volt, illetve egy kis ablak, amin Vadrózsa kikukkanthat, ha valaki kopog. Így biztonságos távolságból szemlélheti az illetőt, míg eldönti, be akarja-e engedni, vagy sem. Vadrózsa egészen megnyugodott, ahogy felkerült az ajtó.
A sok munkától elfáradva leültek egy kicsit pihenni a patakpartra. Vadrózsa kezdte egyre jobban érezni magát. Mintha egy nehéz súlyt rakott volna le, amit egész eddig cipelt. Megkönnyebbülten csodálkozott rá arra, hogyan tudott ekkora teherrel a vállán élni. Bár nagyon nehéz és fájdalmas úton halad, mégis megérte a sok küszködés. Inkább fájjon a szíve, de éljen, minthogy ne fájjon, de eltompulva haldokoljon.
Az a kedves és boldog érzés kezdett a szívébe kúszni, amit régen érzett, amikor élvezte a szép kis kunyhója nyújtotta örömöt. Bár még sok a tennivaló, de a bimbók már ott duzzadtak a cserépben a töveken, madárka tojásában pedig ott mozgolódott már az új élet. A szívtálacskája, bár meggyengülve, de egészben és pompázva mosolygott rá Barátja kezéből. Ott van a legbiztonságosabb helyen.
Napocska ragyogott, amennyire csak bírt. Beragyogta a kis kunyhót, a virágokat. Bekúszott a szívekbe. Mosolyt varázsolt Vadrózsa szépséges arcára. És gyöngy betűkkel ezt írta a patak hullámaira: Van remény. Mindig van remény.
Szolnoki Katalin novellája