Nyitott Szív Szolgálat

Az Open Hearts Ministry az 1980-as években indult el az Egyesült Államokban, egy Kalamazoo-i (Michigan) gyülekezetben, hogy a bántalmazást elszenvedett áldozatok részére olyan segítséget adjon, mely segítséget nyújt a bizalom helyreállításában Isten felé, és más, megbízható emberek felé. Kezdetben szinte csak a szexuális bántalmazások női áldozatai voltak a résztvevők, akik fájdalmukkal nem tudták, hogy hol találnak segítséget. Időközben azonban arra is féinfo@nyitottsziv.huny derült, hogy sok gyermekkori történetben jelen van a bántalmazás kisebb-nagyobb súllyal, és szélesedett a résztvevők köre is. Férfiak éppen úgy érintettek a bántalmazottságban, mint a nők. Hiszen a bántalmazás nem csak szexuális lehet, de lehet bármilyen fizikai, érzelmi, sőt szellemi bántalmazás is, melyek egy gyermek lelkében súlyos sérüléseket okozhat. Ezek a sebek hatással vannak a későbbi felnőtt kori jellemre, az emberi kapcsolatok, a bizalom mélységére más emberek, és ami leginkább fontos lehet, még Isten felé is.

2005 őszétől a székesfehérvári gyülekezetben elindítottuk a Nyitott Szív programunkat, melyeken eddig már több mint 50-en vettek részt. A program 12 héten keresztül heti egy esti alkalmat jelent a résztvevők számára, ahol a kis létszámú (6-8 fő) csoport egy-egy bibliai történet alapján dolgoz fel egy alaptémát. Ilyen történet például Nehémiás története, amikor a jeruzsálemi falakat helyreállította, vagy Dávid leányának, Támárnak szomorú története, vagy József és a tékozló fiú története. A program célja az, hogy a résztvevők saját életük azon történeteit keressék meg, amikor bántalmazás, igazságtalanság vagy méltatlanság érte őket, melyek hatással van a mai mindennapokra. A 12 hét végén egy olyan rálátást nyerhetnek a résztvevők a saját életükbe, melyből tiszta képet kapnak a generációs átkokra, tisztázódhatnak a hamis meggyőződések, fényre kerülhetnek elfeledett események, ahol a félelem, a harag, a szégyen eldeformálta a bizalmat a felnőttek, a szülők, vagy éppen Isten iránt. Ezek a régi történetek sebeket hagytak, és a feledés homályába veszve a kezeletlen, fekélyes sebek begyógyulatlanok maradhatnak. Olyan ez, mint a szőnyeg alá söpört szemét, ami a felszínen nem látszik. A szőnyeg alatt azonban bizony meghúzódhatnak nem oda való dolgok is, amikről a világosságra hozva azonnal kiderül, hogy nem ott a helyük.

Megkérdezhetik tőlünk, hogy miért van erre szükség? Régen nem volt ilyen program, mégis megtértek az emberek, döntöttek a szent élet mellett, és ki is tartottak sokan. Mi változott azóta? Az ember maga nem változott, a bukott állapota továbbra is megvan. Pál apostol Timóteusnak írt levelében is olyan dolgokat írt le, ami olyan, mintha ma írta volna: „Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.” (2 Timóteus 3:2-4). De a világ nagyon felgyorsult, a családi kapcsolatok meglazultak, a női és férfi szerepek határai elmosódtak, és mára már felnőtt az a generáció, akiknek a gyermekkorában az elválás már nem volt ritkaság. A 2010 évi statisztikák szerint a ma megkötött házasságok 60%-a végződik elválassal, és ez is csak egy kis szegmense a társadalomnak, mert a házasulási kedv drasztikusan lecsökkent az elmúlt évtizedben.

A fizikai és lelki biztonságot nyújtó otthon nélkül felnőtt társadalomban szükség van arra, hogy biztonságos helyet tudjunk adni a gyógyulni vágyóknak. Ne feledjük el, minket Jézus ezekhez az emberekhez küldött, de jó példával csak akkor tudunk szolgálni, ha minden akadályt leküzdve elkötelezzük magunkat Isten terve mellett, és a saját életünkben is láthatóvá válik a bizalom Istenünk felé, és egymás felé. Ha mi magunk is meg tudunk szabadulni a mai kor szelleme által kivetett csapdáktól, ha a mi családi kötelékeink is megerősödnek, akkor hitelesebben tudjuk a többieket is a Forráshoz vezetni. Az Isten gyülekezete, a kihívottak közössége lehet a legbiztonságosabb hely, de azt is látjuk, hogy ez sem minden esetben van így.

Az eddigi résztvevők többsége változásokról számolt be a programon való részvétel eredménye képen. A teljesség igénye nélkül szeretnék közreadni néhány gondolatot a saját személyes felismeréseimről:

Számomra nagyon mély, személyes kérdések jöttek elő. A késői gyermek és fiatal felnőtt koromban magamnak feltett, és azóta is megválaszolatlan, talán el is felejtett kérdések, hogy a mi otthonunk miért nem volt biztonságot hely, miért nem adott elegendő biztonságérzetet nekem? Miért éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó? Eleinte nehéz volt felismerni, hogy milyen bántalmazások értek engem. Arra gondoltam, hogy mivel megvertek, az akár büntetőjogi kategória is lehetne, a családon belüli bántalmazásra ma már egyre több figyelmet fordítanak. De számomra nem a fizikai bántalmazás volt a legszörnyűbb, hanem a lelki nyomorúság. Szüleim konfliktuskezelése csak arra tanított meg, hogy nem akarom a problémákat hozzájuk hasonló módon, hangos veszekedésekkel megoldani, vagy éppen rendezetlenül hagyni. Jó példát azonban nem láttam, az érzelmek viharában inkább elnyomtam a belső érzéseimet, és egy álarc mögül figyeltem a világot.

Fel kellett ismernem, hogy az érzelmeim területén nagy hiányosságaim voltak. A szeretetet egyértelmű és helyes módon kimutatni nem tudtam, ám ha a haraggal kapcsolatos viszonyomat nézem, akkor ez utóbbival mindig sokkal nagyobb problémám volt. A harag az egy olyan érzelem, amely cselekedet formájában is meg tud mutatkozni. Míg a harag látható, nyilvánvaló cselekedeteit ismertem, és elítéltem, addig az érzelmi oldalát elnyomtam, azt igyekeztem eltakarni. Minden ember ismeri a haragos érzelmet, hiszen ha valamit eltervezek, és az nem úgy történik meg, akkor veszteség, csalódás ér. Bennem ez olyan folyamatot indított el, hogy ha nem az lett, amit elvártam, akkor felülírtam a korábbi céljaimat, vágyaimat, és elhitettem magammal, hogy az nem is volt igazi célom, és talán meg sem érdemelném. Ennek következményeként a haragomat magam felé irányítottam. Kifelé nem mertem ezt megtenni, hiszen akkor nyíltan fel kellett volna vállalnom mások felé, hogy milyen vágyaim voltak, ezért a harag befelé robbant. Kifelé megmaradt a szarkasztikus, keserű gúny, befelé meg a szorongás, önmegvetés, önvád, leértékelés.

A szomorú ebben az, hogy jogos vágyakat is elnyomtam. Mert vannak az emberi méltóságunktól elválaszthatatlan jogos vágyak. Ilyen vágy az, hogy mindenki vágyik a számára fontos személy osztatlan figyelmére, hogy meghallgassák, és figyelembe vegyék az érzéseit és a véleményét.

Felismertem, hogy a harag érzelemként egy jelzés, és ha ezt érzem, akkor azt nem kell azonnal elnyomni, mert ez csak azt jelzi, hogy valami nem jó irányba megy. Meg kell vizsgálnom a harag eredetét, és az Úr előtt kell választ kapnom, hogy mi a teendő vele. Lehet, hogy tényleg én vártam el sokat valakitől, de az is lehet, hogy fel kell vállalnom, és el kell mondanom a haragérzés, azaz a megszomorodásom (talán még ez a bibliai kifejezés van hozzá legközelebb) okát valakinek a környezetemben, aki kapcsolatba hozható a harag felmerülésével. Most már tudom biztosan, hogy az Úr segítségét kérve, és egymás felé tisztelettel és szeretettel beszélve lehet ezt jól kezelni. De a haragból való cselekedeteket messziről el kell kerülni, mert a bosszúállás az Úr felelősségi körében van. Végső soron nekünk is oda kell tennünk ezeket, ha nem tudjuk szeretetben megoldani a konfliktusokat.

A változás nem megy könnyen, de következetesen keresni kell a lehetőségeket. Azokban a helyzetekben, ahol eddig többször, vagy akár rendszeresen elbuktam, felismerhetővé vált számomra a szellemi háttér, a gyermekkorban kialakult hamis hitrendszer, a valamikor tudatlanságból megnyitott szellemi kapu, és akik azokon jöttek be, rossz szándékkal jöttek. Mint a Jeruzsálem és Jerikó közti úton összevert és kirabolt utazót, engem is felemelt egy Felebarát és elvitt a biztonságos fogadóba, ahol mindent kifizetett, hogy felépüljek, és megerősödjek, mert Ő maga is igazságtalanul kapott halálos sebeket, de legyőzte a halált. A Megsebzett Gyógyító arra használja hatalmát, hogy helyreállítsa a hozzá igyekvő gyógyulni vágyók méltóságát, és megállítsa a generációkon keresztül romboló bűn átkot. Meggyőződésem, hogy szükség van az ilyen jellegű szolgálatokra gyülekezeteken belül, és kívül is egyaránt. Manapság a gyülekezetekbe érkező új megtérők nagy arányban jönnek bántalmazó környezetből, és talán még egy ilyen program is segíthet a törekvőknek abban, hogy megtalálják önmagukban a valamikor elveszett kisgyermeket, akiről Jézus így beszélt: „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát. Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt. 18,11).

Elkötelezett munkatársakra van szükség, akik ezt át tudják venni, és tovább tudják adni. 2011. szeptember 5-9 között tartottuk meg az első magyar nyelvű csoportvezető képző tanfolyamot, melyre Győrből, Pécsről, Törökbálintról és Kistelekről érkeztek lelkigondozói gyakorlattal rendelkező testvérek, akik szeretnének segíteni a környezetükben élők helyreállásában. Pécsváradon a Maranatha missziói állomás biztosította számunkra a helyszínt, amely megfelelő volt egy intenzív egy hetes program megtartására, ahol a 12 hetes programot egy hét alatt vettük át. A csoportvezető képzésre Mark Bonham is el tudott jönni, és a több mint 10 éves tapasztalatából sokat tudott átadni a résztvevőknek.

A pécsváradi csoportvezető képző résztvevői:
hátsó sor balról: Bödő Sándor, Mark Bonham, Macher Tivadar,
első sor: Lengyelné Boros Klára, Zoltai Györgyné, Fábián Attiláné, Szolnoki Katalin, Békési Sándor

Akiknek felkeltette érdeklődését a Nyitott Szív program, azok alábbi elérhetőségeken találhatnak meg:
Telefon: 06-20/955-0710; email: info@nyitottsziv.hu

Bödő Sándor