Nyitott Szív Szolgálat

egy program a helyreállításért

Pincelány

Szolnoki Katalin novellája

Sötét pince mélyén nőtt fel. Nem tudni, hogy került oda. De ott élt magányosan. Börtönének szürke falát egyetlen kis ablak díszítette. Onnan kiláthatott. Embereket látott, akik járkáltak. Irigyelte őket. De jó nekik, szabadok. Ó, édes szabadság! De sokat hallott róla. Bárcsak megízlelhetné egyszer. De neki ez a sötét pince adatott. Itt élt, mióta az eszét tudja. Szürke falai koszosak. Egyetlen ablakán rács. Ajtó? Az nem volt rajta. A falra mindenféle félelmetes szó volt írva. Ilyenek: szégyen, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, félelem, csalódás, fájdalom, magány. A lány maga is olyan volt, mint a pincéje: szürke és koszos. Ruhája és bőre átvette a pince dohos szagát. Arca pedig boldogtalan. Végtelenül boldogtalan. Szemében már rég nem élt a remény fénye. Magányosan élte életét.

Egy reggel egy különös fuvallat cirógatta meg az arcát. Furcsa szagot érzett. A dohos pince szagán kívül más szagot még soha nem érzett. Vajon mi lehet ez? És akkor észrevett egy furcsa fényt a pincéje egyik végében. Egy lépcső vezetett fel a fényhez. Nahát, eddig észre sem vette, hogy van lépcső a pincéjében! De mi az a fény? Különös és félelmetes az egész.

De minden új dologhoz hozzá lehet szokni előbb vagy utóbb. És a lány tovább élte életét megszokott kis pincéjében, az új fénnyel és az új lépcsővel a sarokban. Lassan megszokta a szagot, ami a fény felől jött. Kellemes volt, de furcsa. Nagyon furcsa. És mélyen, nagyon mélyen a szívében tudta: ő a Pincelány. Ez a név adatott neki. Ez a sors adatott neki.

       Aztán egyszer még furcsább dologra lett figyelmes. Egy kedves hang szólt a fény irányából. Valami Vadrózsát szólongatott. Aztán meg is jelent Ő. Pásztorfélének nézett ki. A fényből jött ki, és egyenesen Pincelány felé közeledett. Vadrózsának hívta őt, és arra kérte, jöjjön ki a pincéből. Pincelány földbegyökerezett lábakkal állt. Még soha senki nem beszélt hozzá ilyen kedvesen. De aztán gyorsan megpróbált kilépni ebből a furcsa varázslatból. Miért is hinne ennek a furcsa idegennek?! Biztos bántani akarja.

       De az idegen annyira kedves volt. Szeretettel volt tele a szeme. És olyan szépeket mondott a szabadságról. Újból és újból arra kérte Vadrózsát, hogy menjen ki vele a pincéből. Pincelány egyre jobban megkedvelte a furcsa idegent. Sőt, mintha már hinne is neki, hogy nem akarja bántani.

       Végül Pincelány már azt is elhitte, hogy Vadrózsa az igazi neve. És ahhoz is bátorságot vett, hogy kimenjen a pincéjéből. Nem volt könnyű. Minden annyira megszokott volt már: a szürke falak, a félelmetes szavak a falon, a dohos levegő, a rácsos, koszos ablak. Egészen a részévé váltak. És most menjen ki az ismeretlenbe? Ki tudja, mi vár ott rá? De mivel az idegen egyre jobban a szívéhez férkőzött, Vadrózsa pedig elhitte neki, hogy kint jó lesz, lassan elindult a lépcső felé. Egyik kezével Megmentője karjába kapaszkodott, és lopva még egy utolsó pillantást vetett szürke pincéjére. Aztán fellépett az első lépcsőfokra. Felnézett a fény felé. És ott egy ajtót látott. Nahát, soha nem gondolta volna, hogy a pincéjén van ajtó! És meglátta a sok lépcsőt is! Kétségbe esett. Annyira gyenge volt a lába, hogyan fog itt felmenni?

       De Megmentője megérezte félelmét, és gyöngéden a karjaiba emelte. És elindult vele felfelé. Ahogy vitte, egyre jobban magához ölelte Vadrózsát. Vadrózsa pedig heves zokogásban tört ki. Annyira furcsa volt neki ez a sok új dolog. Nemrég még a dohos, szürke pincéjében gyötrődött és szomorkodott, most pedig itt van ez a kedves idegen, aki olyan szépen beszél vele, és aki megöleli őt, a koszos és dohos szagú lányt. Ó, ölelés! Milyen gyógyító! Milyen kedves dolog! Vadrózsa zokogása hüppögéssé szelídült, és hagyta, hogy a kedves idegen felcipelje őt a lépcsőkön, fel a szabadságba.

       Ahogy felértek és Vadrózsa talpra állt, nagy-nagy szorongás vett erőt rajta. Minden olyan szép volt, de mégis olyan furcsa és idegen. Erősen kapaszkodott Megmentője karjába, úgy érezte, belehalna, ha elengedné a kart, ami olyan erősen tartotta.

       – Gyere velem, édes Vadrózsám! – mondta a kedves idegen – Mutatok neked gyönyörű dolgokat, és megtanítalak táncolni is.

       Táncolni? Vadrózsa látott néha egy-egy tündérszerű lényt pincéje ablakából, akik gyönyörűen táncoltak és énekeltek a napfényben. De hát ő csak egy pincében felnőtt árva lány, hogyan táncolhatna, mint a tündérek? Lábai el vannak gémberedve, csupa seb és fekély mindene, még csoszogni is alig bír. Ráadásul annyira szürke, fáradt, poros és egykedvű.

       Megmentője kiolvasta szeméből szorongását. Magához szorította, gyengéden megsimogatta gondterhelt arcát. 

       – Gyere – mondta szelíden –, én segítek neked!

       Lassan haladtak előre. Minden lépés fáradságos volt a járáshoz nem szokott sebes lábaknak. És minden annyira de annyira különös volt. Volt egy furcsa fuvallat, ami újra és újra megmozgatta a haját, végigsimította az arcát. Kedves illatokat is hozott magával. Mi lehet ez? Ilyen a pincében nem volt. És ez a fényesség! Sötét pincéjéhez szokott szemét szinte bántotta ez a furcsa valami. Mégis jól esett a melegség, ami áradt belőle. Úgy tűnt, az idegennek igaza volt, talán jobb lesz itt kint, mint a régi pincében. Viszont nagy szorongással töltötte el a sok új dolog, amivel még soha életében nem találkozott.

       Egy árnyékos helyre értek, ahol valami különös átlátszó dolog csobogott valami zöld és tarkabarka területen át. Gyönyörű volt! Eddig Vadrózsa nem is sejtette, hogy a szürke színen kívül más is van.

       Megmentője leültette Vadrózsát egy nagy kőre a csobogás mellé, ő maga pedig mellé ült. 

       – Beszélnem kell veled néhány dologról – kezdte az idegen. Szavai annyira kedvesek, együtt érzőek voltak. Vadrózsa bátorságot vett, és feltette a kérdést, ami már egész úton foglalkoztatta: 

       – Ki vagy te?

       – Pásztor vagyok. Jó Pásztor. És azért jöttem, hogy kihozzam a rabokat a pincéjükből. Láttam, hogy régóta szenvedsz ott, és megesett rajtad a szívem. Azt akartam, hogy szabad légy. Mint a többi gyermekem, akiket majd megmutatok neked.

       – De hát én annyira gyenge vagyok, és koszos, pinceszagú. Fáj a lábam, és nem tudok se táncolni, se énekelni. – aggodalmaskodott Vadrózsa.

       – Ne félj, édes Vadrózsám! Majd én segítek neked. Apának is hívhatsz, mert én vagyok a Gondoskodód és a Menedéked.

       Vadrózsának könnybe lábadt a szeme. Valaki akar róla gondoskodni és a menedéke lenni? Neki? A szerencsétlen kis Pincelánynak? 

       – „Miért?” – fakadt ki belőle.

       – Mert szeretlek! – jött a válasz egy gyöngéd öleléssel. – Gyere, most lemosom rólad a sok port, ami rád tapadt. És kimosom a sebeidet. Ezt a sok port, koszt és sebet én szégyennek, fájdalomnak, csalódásnak nevezem. Az Ellenségem tette ezt veled. Ha megengeded, lemosom rólad.

       – „Ó, nagyon hálás lennék, érte! – kiáltotta Vadrózsa.

       – Fájni fog – mondta a Pásztor –, de meglátod, utána milyen jó lesz! Bízz bennem! Jót akarok neked. Megmutatom neked a koszt, amit szégyellsz, de ami Hazugság. Aztán lemosom, és az Igazság Balzsamával kenem be, amitől tisztának fogod érezni magad.

       És Pásztor nagyon gyöngéden, figyelmesen, alaposan elkezdte lemosni a sok port, koszt, ami az évek során Vadrózsa testére, arcára, hajára, ragadt. A sok hazugság, szégyen csak úgy jött le róla. Kimosta a sebeit is. Vadrózsa pedig keservesen sírt fájdalmában. Szorosan odabújt Pásztorhoz, összeszorította a fogát, és ezzel bátorítgatta magát: Bízom benned, Pásztor. Tudom, hogy jót akarsz nekem. Adj erőt! Bárcsak kibírnám. Igen, ki fogom bírni. Pásztor szeret engem, erőt ad!

       És a Pásztor tényleg adott erőt, és Vadrózsa kibírta.

       Amikor Pásztor elkészült, Vadrózsa egy jó ideig még kábultan nézett maga elé. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen fájdalmas lesz megszabadulni a kosztól, a Hazugságoktól, és szembenézni az Igazsággal. Csüggedten nézett Pásztorra. – Azt mondtad, hogy jobb lesz itt kint. De én annyira rosszul érzem magam! Minden porcikám fáj. És annyira de annyira szomorú vagyok. Ugye hihetek neked!? Tényleg jobb lesz itt kint?

       – Bízz bennem, drága Vadrózsám! Minden a terv szerint halad. Szükséges volt a Siralom Völgyén átmenned, hogy végül megtapasztalhasd az igazi szabadság és öröm ízét.

       Vadrózsa úgy döntött, elhiszi, amit Pásztor mondott. A szíve belül azt súgta, hogy rábízhatja magát erre a különös idegenre. Nem fogja bántani. Jót akar neki. Végül felnézett Pásztor kedves arcába, és bátorságot merített sugárzó, szeretetteljes tekintetéből.

       Vadrózsa csak most vette észre, hogy mennyire megváltozott a külseje. Eltűnt róla a por, a kosz, tiszta volt a haja, az arca, a teste. Igaz, hogy a csúnya sebek még ott éktelenkedtek a testén, de jólesően hűsítette az Igazság Balzsama. És milyen finom illata volt a bőrének! Elragadtatva szagolgatta a karját. – Ó! – ujjongott fel – Nem is vagyok pinceszagú! Nem vagyok koszos! Jaj de jó! 

       Megkockáztatta, hogy feláll, hogy alaposabban szemügyre tudja venni magát. Már nem is fájt annyira a lába. Remény csillant a szemében. Talán mégis fogja érezni egyszer a szabadság és öröm üde ízét? Már egy ideje kijött a szabadba, de csak most kezdték a remény sugarai megcirógatni.

       Hirtelen elkomolyodott Vadrózsa arca. – Pásztor! – kezdte félénken – Most már kezdem sejteni, hogy te ki vagy. De össze vagyok zavarodva, hogy ki is vagyok én. Hogy gondolhattam régen, hogy Pincelány vagyok? És ki adta nekem a Vadrózsa nevet? És hogyan kerültem a pincémbe? És kik azok, akiket láttam a pincém ablakából a szabadban? És…

       Pásztor elmosolyodott, és gyöngéden maga mellé ültette Vadrózsát a kőre. – Gyere, elmesélem neked az Igazságot veled kapcsolatban. A Vadrózsa nevet én adtam neked. Amikor megalkottalak. Mert olyan kedves, szelíd, szép kislány voltál, mint egy virág a réten. Beültettem ezt a szép kis virágot egy kertbe, néhány más virág mellé. És rábíztalak valakire, hogy viselje a gondodat. De Gondviselőd gyenge volt és beteg, megsebezte őt az Ellenségem. Emiatt nem tudott rólad úgy gondoskodni, ahogy én azt elterveztem. Nem kaptál elég vizet, napfényt, ezért egyre jobban kezdtél hervadozni. Végül egy nagy Koszos Bakancs is rád taposott. Ez már túl sok volt neked. Így végül arra az elhatározásra jutottál, hogy nem fogod többet senkinek megengedni, hogy fájdalmat okozzon neked, ezért elkezdtél egy falat építeni magad köré. Ahogy telt-múlt az idő, a fal egyre vastagabb és vastagabb lett. És tényleg távol tudtad tartani magadtól a fájdalmat – valamennyire. De a baj az volt, hogy ezzel a fallal nem csak a fájdalmat zártad ki, hanem az összes többi érzést is, ami táplált volna téged: a szeretetet, a vigasztalást, az örömöt, a békét. Végül olyannyira megerősödött a várfalad, hogy egy hatalmas erődítmény lett belőle. Ez lett a pincéd. A börtönöd. És a hosszú-hosszú évek alatt, amíg a pincében laktál, a szívedbe vésődött, hogy te Pincelány vagy. És elfelejtetted a régi kis Virágot, amit én alkottam…

       Vadrózsa kábultan nézett maga elé. Kezeit görcsösen szorította szomorú szívéhez. – Ha ilyen törékenyre és érzékenyre teremtettél, akkor miért nem adtál nekem egy gyöngéd, szelíd Gondviselőt, aki úgy gondoskodott volna rólam, ahogy te eltervezted???

       – Tudod, az Éden Kertben elromlott minden, amikor úgy döntött az ember, hogy nélkülem akar élni. – mondta Pásztor szomorúan. – Azóta minden ember életében ott van a fájdalom, a szomorúság.

       – De úgy érzem, nem lehet az ember sorsa az, hogy szomorúságban és fájdalomban éljen!!! – kiáltott fel Vadrózsa. – Valahogy többre vágyom! Másra vágyom!

       – Igazad van! Nem arra teremtettem az embert, hogy nyomorúságban és pincébe zárva éljen. Ezért is jöttem el hozzád, hogy kihozzalak a pincédből. – És Pásztor felállt, magával húzva Vadrózsát is. – Gyere, megmutatom neked a többi gyermekemet, akiket kihoztam a pincéjükből.

       Elindultak a virágos réten át – most már tudta Vadrózsa, hogy így hívják a zöld és tarkabarka területet, a különös átlátszó csobogást meg pataknak. Ami a haját fújja, az a szellő, ami pedig az arcát cirógatja, az a napsugár. Egyre jobban érezte magát kint, és egyre magabiztosabban mozgott. Újra és újra végignézett magán. Mind jobban és jobban tetszett neki az, amit látott. Már néhány óvatos szökkenést is megengedett magának. Pásztor mosolyogva figyelte Vadrózsát. – Ez még csak a kezdet. – mondta bátorítóan.

       Egy gyönyörű tisztásra értek. Szebbnél szebb virágokkal volt tele a rét, melyek egy csillogó tó mellett mosolyogtak. A réten fiatal lányok és fiúk táncoltak és énekeltek – bámulatosan szépen. Mint a tündérek.

       – Ó! Én soha nem fogok tudni így táncolni és énekelni. – komorodott el Vadrózsa. – Könnyű nekik, ők tündérek!

       – Ők mindnyájan Pincelányok és Pincefiúk voltak egykor. – mondta Pásztor komolyan. – De nézd, most milyen szabadon, örömmel énekelnek és táncolnak.

       – De ők biztos tehetségesebbek, mint én. – duzzogott tovább Vadrózsa.

       – Gyere, Édesem! – ölelte át mosolyogva Pásztor Vadrózsát, és gyöngéden húzni kezdte egy csoport lány felé. – Ne félj! Nem kell semmit egyedül csinálnod. Én mindig itt leszek veled, és mindenre megtanítalak, ami szükséges. Bemutatlak nekik.

       Vadrózsa vonakodva elindult, de volt még egy félelme. – Nézd, Pásztor, már nincs fal körülöttem, ami megvédene engem. Mi lesz, ha valaki bántani fog engem, és újra fájdalom fog érni? Honnan tudhatom, hogy ki az, akiben bízhatom, és ki az, akiben nem?

       Pásztor megállt, megfogta Vadrózsa vállait, és komolyan a szemébe nézett.

       – Én szabad akaratot adtam az embernek, és ezt komolyan is veszem. Vannak emberek, akik úgy döntenek, hogy hallgatnak rám, és szeretettel fordulnak embertársaik felé. Vannak olyanok is, akik inkább az Ellenségemre szeretnek hallgatni. Ezek sok fájdalmat okoznak másoknak. Ez elkerülhetetlen ezen a földön. De egy dolgot megígérek neked: én melletted leszek minden pillanatban, és kész vagyok arra, hogy a Vigasztalód, a Bástyád, a Menedéked legyek. És még egy dolgot megígérek: készítek neked egy csodálatos helyet, ahol már nem lesznek ott azok, akik nem hallgatnak rám, és fájdalmat okoznak másoknak, és nem lesz ott az Ellenségem se, aki minden gonoszság kitervelője. Ott nem lesz már több szomorúság, több fájdalom, több sírás. Hanem boldog leszel örökké!

       Vadrózsának lassan felragyogott az arca, ahogy Pásztort hallgatta. Csak ennyit tudott suttogni: – Köszönöm! – Majd tovább mentek, kézen fogva.

       Vadrózsa sokakkal megismerkedett. Bár eleinte félt, hogy fájdalom fogja érni, ha túl közel kerül hozzá valaki, de ilyenkor felnézett Pásztorra, aki biztató mosollyal bátorította őt, hogy ne féljen. Vadrózsa megtanult táncolni is, énekelni is. És Pásztor sok minden másra is megtanította. Tényleg igaz volt, amit mondott, és egy pillanatra sem hagyta magára Vadrózsát.

       Végül Vadrózsának is az lett a szíve vágya, mint Pásztornak: embereket kisegíteni a pincéjükből. Vigasztalni őket. Bátorítani őket. Reményt adni nekik. Szeretni őket.

Ez volt Pincelány története. Dicsőség a magasságos Istennek, aki ilyen csodálatos dolgokat visz végbe!