Megjelent a Fehérvári Hírnökben 2007-ben.

Szeretnék egy kis visszatekintést adni arról, hogy mi történt velem az elmúlt években.

2005 januárjában egy barátom, aki 1984-töl 1997-ig misszionáriusként Magyarországon élt családjával, meghívott egy tanfolyamra az Egyesült Államokba. Ez a tanfolyam egy kiscsoportos lelkigondozói programvezetői tanfolyam volt.

A program fő üzenete számomra az volt, hogy földi pályafutásunk elején a kapcsolati stílusunk a környezetünkkel és ezen keresztül a viselkedési mintánk, gondolkodásmódunk is szinte véglegesen beállítódik, köszönhetöen a környezetünk minket ért hatásának. Ha valakit ebben a korai idöszakban bántalmazás ért, hajlamos lehet önmagát aláértékelni és később is áldozattá válni.

Számomra személyes kérdések jöttek elő, és azok a késői gyermek és fiatal felnőtt koromban feltett, és azóta megválaszolatlan, talán el is felejtett kérdések, hogy a mi családunk miért volt olyan, és miért nem másmilyen. Sok választ kaptam ezen a tanfolyamon magamról.

De nem csak azon az elsőn ott a tengeren túl, hanem az azóta megtartott 12 hetes Nyitott Szív programokon is, melyeket 2005 ősze óta évente kétszer vezetek a gyülekezetünkben. Minden tanfolyam számomra új területeket hozott fel a feledés mélységéböl.

A múltamat könnyedén elfelejteni, és új életet kezdeni nem tudok, nem is lehet, hiszen amilyen vagyok, a mélyen beágyazott meggyőződéseim visszamutatnak a múltbeli megtapasztalásaimra. Jó látnom, hogy honnan hozott ki az Úr szeretete, de azt is meg kellett látnom, hogy sok meggyőződést, a magamról kialakított képet befolyásolja a világról korábban kialakított régi hitrendszerem, amit lassan tud csak felülírni a Bibliából megtanult és számomra megdönthetetlennek tartott Igazság.

De a folyamat elkezdődött, és csak az Úr ismerheti ennek az útnak a végét, és én nagyon örülök, hogy az Úrral járhatom ezt az utat.

A változásomról most annyit tudok mondani, hogy először nagyon nehéz volt felismerni, hogy milyen bántalmazások értek engem. Arra gondoltam, hogy megvertek, és ez akár büntetőjogi kategória is lehetne, a következményektől függően.

De számomra nem a fizikai bántalmazás volt a legszőrnyűbb, mert jóval korábban olyan információk érhettek, amik lelki területen romboltak. Gondoljunk csak egy igaztalan társadalomra, ahol nincs lehetőség az igazságot érvényesíteni, mindenki tudja, hogy a dolgok nem jó irányba mennek, de nincs erő, nincs pártfogó, aki megállíthatja a helytelen utakat, és ezért minden megy a maga megszokott útján.

Egy ilyen környezetben felnőni, előre meghatározza a gondolkodásunkat. Nem mertem kiállni az igazamért, hazudtam, elrejtőztem, lavíroztam. Mint sokan mások. Ezt láttam magam körül. Úgy éltem a világomat, hogy a lehető legkisebb zajt csapjak magam körül, nehogy észrevegyenek. Nem akartam kitűnni semmiben, amolyan átlagosnak tartottam magam, aki a többiek takarásában megszerzi a szükséges dolgokat, de felelősséget nem akartam vállalni a cselekedeteimért. Az alkalom szüli a tolvajt, és én rendszeresen megtaláltam azokat az alkalmakat. Nem beszélek nagy dolgokról, egy-két forintos összegek, csak a hecc kedvéért, nem bánva, hogy másnak fizetni kell majd ezekért. Budapesten laktam, és sokszor nem fizettem a villamoson, vagy bemásztunk a strand kerítésén, ahol csak tudtam kihasználtam a lehetőségeket. Abban a biztos tudatban tettem ezeket, hogy a tömegben elvegyülve, beleszürkülve nem voltam felismerhetö.

Megtérésemkor változás következett be ezeken a területeken. Ezek a nyilvánvaló területek mögött azonban sok mélyben húzódó terület van, és az első sikeres lépések után szükséges a többi terület felszabadítása is.

Fel kellett ismernem, hogy az érzelmeim területén nagy hiányosságaim vannak. Szeretni talán tudtam, ha nem is úgy, mint a mi Urunk, de ha összehasonlítom a haraggal kapcsolatos viszonyommal, akkor ez utóbbival mindig sok problémám volt. A haragról sokat tanultam az elmúlt két évben. A harag az egy érzelem, és van cselekedet formája is. Míg a harag látható, nyilvánvaló cselekedeteit ismerjük, és elítéljük, addig az érzelmi oldaláról vajmi keveset tudunk. Én legalább is így voltam vele. Minden ember ismeri a haragos érzelmet, hiszen ha valamit eltervezek, és nem úgy történik, csalódás ér. Számítok valaminek a bekövetkezésére, de éppen az ellenkezöje történik. Ekkor egy olyan érzelem keletkezik, ami igyekszik a dolgokat megváltoztatni. Bennem ez úgy működött, hogy ha nem az lett, amit elvártam, akkor felülírtam a korábbi céljaimat, vágyaimat, és bemeséltem magamnak, hogy nem is voltak ilyenek, és nem is érdemlem meg ezeket.

Persze, ez nem ment következmény nélkül, és természetes volt, hogy magam felé irányítottam a haragomat. Kifelé nem, hiszen akkor ki kellett volna állni a nyilvánosság elé, tehát akkor csak is befelé. És ott robbant. Kifelé megmaradt a szarkasztikus, keserű gúny, befelé meg a szorongás, önmegvetés, önvád, leértékelés. A szomorú ebben az, hogy jogos vágyakat is elnyomtam. Mert vannak jogos vágyak. Ilyen vágy az, hogy mindenki szeretné, ha rá figyelnének, ha meghallgatnák, ha valaki fontosnak tartaná a véleményét.

Megtanultam, hogy a harag érzelemként egy nagyon fontos jelzés, és ha ezt érzem, akkor valami nem jó irányba megy. Meg kell vizsgálnom a harag eredetét, és az Úr előtt kell választ kapnom, hogy mi a teendő vele. Lehet, hogy tényleg én vártam el sokat valakitöl, de az is lehet, hogy meg kell mondanom a haragérzésem, azaz a megszomorodásom (talán még ez a bibliai kifejezés van hozzá legközelebb) okát valakinek a környezetemben, aki kapcsolatba hozható a harag felmerülésével. Az Úr elé hozva, és egymás felé szeretettel igazságot mondva tudom ezt jól kezelni.

A változás nem megy könnyen, de érdemes keresni a lehetőségeket. Mióta ezeket másképpen látom, fel merem vállalni a céljaimat, ki merem mondani a legbelsőbb vágyaimat is, melyek az emberi méltóságból, a teremtettségből fakadnak. Kezdem felismerni, hogy ha szeretettel megmondjuk egymásnak azt az igazságot, amit Isten rajtunk keresztül akar közölni, akkor jobb lesz a világ körülöttünk. Így tudunk igazán közösségben lenni egymással. Ezt tapasztaltam meg a Nyitott Szív alkalmain másoktól is, ebben hiszek.

Bödő Sándor