A programon eddig résztvevők közül néhányan így számoltak be a tapasztalataikról:

“Számomra ez a gyógyulásomhoz vezető első út volt.
25 év titkolt fájdalmai, megaláztatásai voltak bensőmben, melyről beszélni kellett, különben az megfojtott volna. Nem tudtam örülni semminek igazán, mert állandó fájdalom volt bennem. Hívőként nem találtam lelki nyugalmat, mert senki nem hallgatta meg felgyülemlett sebeim miatti fájdalmamat. Istennek elmondtam, mégsem változott a dolog. Vagy csak ideig-óráig.
Mikor a kiscsoportban őszintén beszélhettem, és ott mindenki meghallgatott, és nem ítélt el, egy új élet lehetősége nyílt meg előttem. Tudtam, ez Istennek kedves ajándéka, Ő ezáltal hajolt le igazán hozzám. Hogy teljesen meggyógyultam, azt nem mondanám, de a kiscsoportos foglalkozás megadta az út elejét, melyen boldogan haladok tovább a gyógyulás és megbocsájtás felé …
Szeretettel: S.I.”

“Nyitott-szív alkalomra akkor jelentkeztem, mikor saját magam számára is világossá vált: valahol elakadtam.
Keresztény emberként sem értettem olyan dolgokat, amikkel napi szinten kell szembenéznem, s mégsem tudok békességgel felülkerekedni rajtuk. A strucc-politika, vagy a csigaházba való visszahúzódás sem segített a dolgokon.
A találkozók alkalmával azt tapasztaltam, hogy az elmúlt dolgok bukásairól, sérüléseiről bátran beszélhetek, a csoporton belül senki sem fog vádolni, vagy lenézni értük. Egyértelműen kiderült, hogy az elakadásom feldolgozásához segítségre van szükségem, és a kiscsoport közössége tökéletes eszköz volt ebben. Életem összegubancolódott szálainak kibogozásához igazán szerető és védett környezetet biztosított számomra.
A későbbiekben aztán rám tört egy lázadás: miért is jó nekem az, hogy most már tudom, jelen valóm hibáiért lehet, hogy közvetlenül nem is én felelek, mert azok a múltban gyökereznek? A nyitott-szív időutazása válaszokat adott, sőt még ennél is többet! Azóta a környezetem felé is empatikusabb tudok lenni: igyekszem nem csak a szemem előtt levő dolgok után ítélni, hanem a feltételezett múltbéli sebek, hozott szokások, generációs bukások alapján.”
– máma –

“Hajlamosak vagyunk izomból nekifeszülni a nagyvilágnak, harcolni vele, hogy elfogadjon, vagy épp hagyni, hogy kényeztessen ‘szolgáltatásaival’. Egyik sem rólunk szól, hanem a külvilágról: felelj meg neki, felejtsd el, hogy vagy valaki. “Légy önmagad eszme”… De mi vagy te, ha csak azt szajkózod vissza, amit a világ tukmál? Pont, hogy nem önmagad. Ha egy kicsit megállunk, elzárjuk a világ gigantikus csapját, érzékelhetjük, hogy a csend is egy létező állapot. Ideális arra, hogy megvizsgáljuk: Miért vagyok olyan, amilyen. Miért küzdök napról napra ugyan azokkal a problémákkal? Erre nyújt ideális táptalajt ez a program is, a Nyitott szív. Ahogy a többi résztvevő is beszámolt, biztonságos környezet, hogy egymás gondolataiban elmerülve megértsük a másikat, s magunkat, hogy miért is ilyen gyönyörű, de groteszk ez az emberi lét.”
– Máté –

Edit története:

Amikor elmentem a Nyitott Szív lelkigondozói hétre, azt gondoltam én rendben vagyok, de a férjemnek is fontos, adok egy esélyt a dolognak. A gyülekezetemben vezető voltam, sok-sok szolgálatot végeztem. Már több mint húszévnyi hívőséggel a hátam mögött, jó néhány bűn rendezési, szabadítós alkalmon túl. Talán így gondolkodtam magamról: „Legyetek az én követőim, mint én a Krisztusé”. Ki a szolgálattevő, ha én nem, aki mindent elhagyva elindultam oda ahová az Úr hívott és éjjel nappal szolgáltam, férj és két gyermek mellett, mint egyedülállóként.

Az első csoportos beszélgetés alkalmával, mikor megosztottam az életemből történeteket, minden érzés nélkül, a többiek sírtak, felháborodtak a hallottakon. Ez meglepett: Mi van? Ez ilyen probléma?

Ez így ment vagy két napig. A harag rész előadása után minden kiborult belőlem. Kezdtem látni mit miért csinálok. Mások felelősségét folyton felvettem. Egyik este rádöbbentem, hogy mikor édesanyám elcsúszott egy pudingon, amit én csináltam és a kutyának kiöntöttem, és szilánkosra tört a bokája, az édesapám azt mondta: a te hülye pudingod miatt lett nyomorék anyukád lába, innentől vádolom ezzel magam. A férjem megkérdezte, ha a mi lányunk csinálna ilyet, ezt mondanád? Abban a pillanatban értettem meg, hogy ezt nem kell tovább cipelnem.

Egy másik ilyen dolog volt amire rájöttem, hogy nem szégyen, ha valamit nem tudok. Egész gyermekkoromban, ha megkérdeztem valamit, otthon azt hallottam: Jaj kislányom, de buta vagy még ezt sem tudod?! Ne mond senkinek, mert látják milyen buta vagy. A férjem volt az első, akitől meg mertem kérdezni egy idegen szónak a jelentését, ha nem tudtam.

A dicséretek sokasága helyett, azért írom így, mert azért bizonnyal dicsértek is szüleim, sokkal több volt az: Hát ezt nem így szoktuk csinálni. Megértettem, hogy mindenben mindig a legjobban meg akarok felelni. Ezért vállaltam a rengeteg szolgálatot.

Isten elkezdte leleplezni a motivációimat. Arra is rá kellett jönnöm, hogy eddig bevédtem magam folyamatosan, hogy ne érjen fájdalom. Az érzéseimet mindenből kizártam, és az ige alapján éltem egy jó keresztyén életet. Az utolsó alkalommal elöntött a harag és a fájdalom, csak sírtam és sírtam.

Észre kellett vennem, hogy eddig sem magamhoz, sem Istenhez, sem senkihez nem voltam őszinte, hanem úgy éltem, ahogy kell, ahogy elvárták, és ezt nagyon jól csináltam.

Azóta megismertem Istent is úgy, mint egy szerető Istent, aki nem azt lesi mikor küldhet a kárhozatra, hanem kitárt karjával, mindig haza vár. Isten elvégezte a szívemben, hogy megbocsássak a szüleimnek, és azoknak, akik ellenem vétettek. Már nem hátulról manipulálgatok a beszélgetéseimben, hanem egyenes kérdésre egyenes választ igyekszem adni. Akarom, hogy a motivációm mindenben tisztán krisztusi legyen, a Szentlélek vezetése alatt.